3. Ismerd meg a páciens aggodalmait, mielőtt belevágsz a klinikai rutinba
Egy sokat idézett híres tanulmányban az orvosok 77 százaléka páciense szavába vágott, amikor az aggodalmairól beszélt volna a konzultáció elején. Milyen hamar szakította félbe a doktor a betegeit? Átlagosan 18 másodpercen belül!
Pályafutásom túlnyomó részében figyelmem fókuszában betegeim klinikai képe állt. Ahhoz, hogy teljes mértékben felmérhessem állapotukat és felkészíthessem őket az altatásra, rengeteg teendőm volt és kevés időm. Rövid bevezető után rutinszerűen felmértem a beteg egészségi állapotát, ellenőriztem az altatáshoz szükséges paramétereket és aláírattam a beleegyezési nyilatkozatot. Amikor megkérdeztem a pácienseket, hogy van-e valamilyen kérdésük, általában hezitáltak. Mindig udvarias és barátságos voltam, de nem érzékeltem, hogy én magam mennyire erőteljesen befolyásoltam a konzultáció folyamatát.
Manapság ezek a beszélgetések már teljesen másképpen zajlanak. Sokkal nagyobb hangsúlyt fektetek a bevezetésre. Nemcsak bemutatkozom, és elmondom, hogy én vagyok az altatóorvos, hanem felvilágosítom őket, hogy ez pontosan mit jelent. Elmesélem, hogy az a feladatom, hogy elaltassam a betegeket, az eljárás minden pillanatában a műtőben legyek velük és vigyázzak arra, hogy ők mélyen, biztonságban aludjanak, majd a műtét után kellemesen ébredjenek fel. Ez egy előre alaposan átgondolt szöveg: támogatóan mondom el, hogy értük vagyok ott, szándékom a gondoskodás, feladatom, hogy segítsek abban, hogy minél gyorsabban felépüljenek.
A legtöbb pácienst összezavarja, hogy rengeteg egészségügyi dolgozóval találkozik. Aznap a műtőben lehet, hogy én vagyok a hatodik megkülönböztethetetlen kék műtősruhás alak. Nővér, sebész, gyakornok, medikus, asszisztens, vagy egy technikus? Mindannyian ugyanúgy festünk.
Mielőtt belekezdek bármilyen napi kórházi rutinba, embertársamként köszöntöm betegemet és ez megnyugtató számára. Úgy helyezkedek el, hogy egy szinten legyek vele, elkerülöm, hogy fölé tornyosuljak. Engedélyt kérek, hogy leülhessek az ágyára vagy szerzek egy széket, esetleg letérdelek a földre. Miután ily módon kapcsolódtunk, nyugalmat sugározva, figyelmesen megkérdezem, hogy érzi magát. Külön figyelmet szentelek a szorongás legkisebb jelére is. Gyakran megkérdezem: „Tudott-e aludni tegnap éjszaka? Milyen gondolatok jártak a fejében, amikor hajnal háromkor álmatlanul feküdt az ágyában?”
Minden egyes betegem félelmeit és aggodalmait megismerem. Néha a páciens olyan kérdéseket tesz fel a műtéttel kapcsolatban, amelyből rájövök, hogy nem igazán értette meg, amit a sebész mondott neki – ilyenkor megkérem a sebészt, hogy még egyszer magyarázza el.
Amikor a beteg megosztja velem félelmét, nem az az első dolgom, hogy meggyőzzem arról, hogy nincs mitől félnie. Ehelyett együttérzésemről biztosítom és elismerem aggodalmait. Például, ha attól fél, hogy a műtét közben bénultan felébred és nem tud mozogni – elismerem, ez előfordulhat és valóban traumatikus élmény.
Ezt követően rávilágítok az összefüggésekre. Megosztom vele, hogy a harminc éves gyakorlatom során találkoztam már pár olyan beteggel, akik átéltek ezt a traumát, de az én praxisomban egyik betegem se panaszolta, hogy felébredt volna, amikor mély álomban kellett volna lennie. Van azonban néhány olyan aneszteziológiai módszer, például a gerincközeli érzéstelenítés, amely mellett a beteg ébren maradhat.
Elmagyarázom az altatás közben alkalmazott kifinomult megfigyelési technológiát – mely a pilóták által használt műszerfalhoz hasonlatos – ekkor már kihangsúlyozom, hogyan fogom figyelni őt az eljárás minden egyes percében. A félelem elszáll, a beteg ellazul. Bizalmi viszony alakult ki köztünk.
A képesség, ahogyan a felszínre hozom a beteg aggodalmait, a pályafutásom későbbi fázisában fejlődött ki. Korábban, - sok éven át - a betegek nem vallották be valós félelmeiket vagy én nem fedeztem fel ezeket a konzultáció végéig – és ekkor kezdhettem az egészet előröl.
Talán úgy tűnik, hogy nagyon sok időbe telik mindez, ha az összes betegnél alkalmazzuk. Ha elkezdjük feltárni a betegek félelmeit, nem nyitjuk ki a végtelen aggodalmak Pandóra szelencéjét? A tapasztalatom azt mondja: „NEM”.
A valóság a következő: napi nyolc bejegyzett beteget altatok el. A beosztás miatt, csak néhányukkal tudok találkozni a műtéti program elkezdése előtt. Két eset között kell kimennem a műtőből előkészítő részlegbe, megtalálni a betegemet és a kórlapját majd megcsinálni az egész műtét előtti felvételt és a beleegyezést aláíratni. A sebész és az egész műtőscsapat türelmetlenül várja, hogy visszatérjek a műtőbe. A szoros időbeosztás ellenére időt fektetek minden egyes betegem előkészítésébe, akit elaltatok. És tudod mi történik? Mindig befejezzük a műtéteket időben!
A betegeimtől ily módon kapott értékes információk gördülékenyebbé teszik az egész napi betegellátást. Jobb terveket készítek, kevesebb a meglepetés, a betegek stabilabbak a műtőben és kevesebb probléma, szövődmény fordul elő az altatást követően. Könnyebb bevezetni az intravénás branült, mert a páciensek képesek ellazulni. Egy ideges beteg vénái beszűkülnek, így akár húsz percet vesztesz a branül bevezetésével, ráadásul fájdalmat okozol minden egyes kísérletnél.
A fenti példák saját orvosi gyakorlatomból származnak, de ugyanezek az elvek vonatkoznak a betegápolásra. A legtöbb nővér zaklatott környezetben dolgozik, ahol a lejárja a lábát. Nagyon nehéz úgy végezni a munkád, hogy folyamatosan valami közbejön, félbeszakítanak. A valóság ijesztő: az Egyesült Királyság egy forgalmas NHS (állami) kórházában végzett felmérés szerint az ápolók 90 százaléka a műszaka alatt a túlterheltség miatt nem tudja befejezni fontosabb feladatait.
Azoknak nővéreknek, akik megtanultak személyes kapcsolatot kialakítani a betegeikkel, azonban nagyon más a tapasztalatuk.
A kulcs, hogy előre felismerd beteged aggodalmait és igényeit. Találkoztunk egy inspiráló ápolónővel, akit a kollégái csak Angyalnak becéztek, mert annyira gondoskodó volt betegeivel, akik mind imádták. Hogy kezdte a reggeli műszakot? Mindegyik betegének hozott egy tiszta törlőkendőt, melyet benedvesített és felmelegített a mikrohullámú sütőben. Betegeinek meleg törlőkendőt osztva – pontosan úgy, ahogy a légiutas-kísérő teszi a Singapore légitársaságnál –megkérdezte, hogyan tud leginkább segíteni nekik és kényelmesebbé tenni napjukat. Amit a betegeitől hallott abban a pár percben, meghatározta az ellátást arra a napra.
Számos kórház bevezette az „Óránkénti Kört” a betegápolásban. Nem számít, mennyire elfoglaltak az ápolók, abbahagynak mindent, körbejárnak betegeik közt és proaktívan felmérik igényeiket: szeretnék-e használni a mosdót, szükségük van-e fájdalomcsillapítóra, kényelmes közelségben van-e a holmijuk, vagy bármi másban segítségükre lehetnek-e? A kutatás azt mutatja, hogy az óránkénti körbejárás drámaian növeli a betegápolás színvonalát. Az ápolók el tudják végezni feladataikat, anélkül, hogy megzavarnák őket. A betegek sokkal elégedettebbek, és érzik, hogy törődnek velük.
Vizsgálatok bizonyítják, hogy a betegek közötti óránkénti körbejárás legalább egy órát szabadít fel az ápolók számára műszakonként – itt az ideje, hogy biztosítsuk a személyre szabott betegápolást, amelyet az ápolók is szívesen megtennének. Egy vizsgálat során az ápolók lépésszámlálót viseltek. Azok, akik az óránkénti körbejárás szerint dolgoztak a betegek között, egy mérfölddel kevesebbet gyalogoltak műszakonként kollégáikhoz képest.
Az „Óránkénti Kör” nagy hatással van a betegek biztonságára is: ahol ezt a módszert alkalmazzák, sokkal ritkábban estek el a betegek, valamint a felfekvéses problémák is csökkentek.
Egy régi mondás szerint: „A rest kétszer fárad”. Ez különösen igaz a mi őrült egészségügyi intézményeinkben. A túlterheltség és a túlóra káoszt idéz elő, a káosz még több munkát és stresszt eredményez. Az ellenszer az alaposság! Tudom, hogy ez ellentmondásnak tűnik, de varázslatként működik.
(Ha több történetet, kutatási eredményt szeretnél olvasni, itt megrendelheted Robin Youngson: Együttérző gyógyítás című könyvét.)
Robin Youngson
(Az előző részt ITT találod)