Az attitűd olyan, mint egy járványos betegség: fertőz. Az attitűd különböző szinteken érvényesül: a személyes attitűdtől a team attitűdjén keresztül egy egész intézmény attitűdjéig. Hogy milyen az intézmény attitűdje, jól érzékelhető abban a pillanatban, amikor belépünk, mondjuk egy kórház kapuján.
Egy különleges napon megtanultam, hogy az, hogy saját magam választom meg az attitűdöt, amivel megközelítek egy problémát, hatalmas erőt jelent ahhoz, hogy jobbá tegyem a világot. Csodálatos, felszabadító tapasztalat volt!
Ezt a felfedezést hajnali fél ötkor tettem. Épp autóztam a kórház felé, ahol egy szülő nőhöz vártak. Azon az éjjelen én voltam a telefonügyeletes aneszteziológus, epidurális érzéstelenítést kellett adnom a kismamának.
Ideges voltam, ingerült, sértődött, és nagyon sajnáltam magam… Hosszú napom volt a kórházban, tiszta őrültek háza, és ráadásul ez volt az éjszaka során a negyedik riasztásom. Az előző hívás óta tíz percet töltöttem az ágyban, és rettentően mérges voltam a szülésznőre, hogy nem akkor szólt, amikor még bent voltam a kórházban.
Ez a történet jól illusztrálja a szülésznők és a kórházi orvosok közötti kapcsolat feszültségeit. Két szakma, alapvetően különböző filozófiával és tapasztalatokkal. A szülésznő mélyen hisz abban, hogy a szülés természetes folyamat, a lehető legkevesebb orvosi beavatkozással kell lezajlania. Az orvos a szülésben csak a krízist látja, melynek során gyors, életmentő beavatkozásokra van szükség.
Teljesen érthető a feszültség a két szakma képviselőinek hiedelmei, értékei között, ám ez folyamatos súrlódást, bizalmatlanságot és kölcsönös vádaskodást okoz.
Gyakran cipeltem magammal a neheztelésem a munkahelyemre, türelmetlen voltam és frusztrált a későn megkapott vagy hiányzó felszerelés miatt. Ráadásul nem mindig fogadtak a legbarátságosabban, amikor beléptem a szülőszobára. Néha úgy éreztem, én vagyok az ellenség, a gonosz orvos, aki megakasztja a szülés természetes folyamatát.
Sokszor sziszifuszi munkának tűnt megtalálni a megfelelő műszert, kiadni az instrukciókat és elérni, hogy a szülésznő segítsen a páciensnek felvenni az EDA-hoz megfelelő testhelyzetet. Előfordult, hogy az érzéstelenítés nem működött jól, és emiatt újra kiugrasztottak az ágyamból.
Azon a bizonyos éjszakán a szokásos negatív gondolatokkal és érzésekkel ültem az autómban, de egyszer csak hirtelen nagyon elszégyelltem magam. Belémhasított, hogy mi is a célom, hogy miért választottam az orvosi hivatást. Az volt a célom, hogy gyógyítóvá váljak, hogy csökkentsem a fájdalmat és a szenvedést. Hogy lehetek dühös, hogy süllyedhetek bele az önsajnálatba, amikor meghívtak, egy olyan bensőséges eseményhez, ami fenekestűl felforgatja valakinek az életét, és ahol az én beavatkozásom alakíthat azon, hogy hogy éli át mindezt a páciens?!
Abban a pillanatban elhatároztam, hogy ezentúl minden alkalommal, amikor hívnak, megszabadulok a negatív gondolataimtól, és arra összpontosítok, hogy mint orvos, milyen rendkívüli lehetőségeket kapok az élettől.
Ma már különleges figyelmet fordítok arra, hogy milyen légkört teremtek és hogyan vagyok jelen. Vigyázva, finoman és részvéttel lépek be a szülőszobára. Figyelem, hogy ez hogyan hat az anyára, hogyan csökkenti a félelmet és a stresszt. Üdvözlöm a szobában tartózkodó többi embert és figyelembe veszem őket. Megkérdezem a bábát, hogy mennyire túlterhelt, hogy mikor aludt vagy pihent utoljára. A lehető legkisebb felfordulást okozva adom be az epidurális érzéstelenítést, és hálát érzek, hogy szemtanúja lehetek a fájdalomcsillapítás csodájának. Nem számít, milyen fáradt vagyok. Szeretettel telve, örömmel a szívemben megyek haza.
Milyen káprázatos! Megváltozott a világ, ahogy megváltoztattam az attitűdömet!
Sokszor azt hittem, hogy a bába neheztel amikor bemegyek, hogy megcsináljam az epidurált. Hogy udvariatlan, és nehezen kommunikál, hogy nem akar bemutatni az anyának és a családtagoknak, hogy nekem kell kérni, hogy asszisztáljon a munkámhoz vagy előkészítse az eszközeimet.
Ma már úgy érzem magam, mint egy tisztelettel várt vendég, örömmel látnak. A páciens úgy fogad, mintha előre dicsértek volna előtte. A bába tudatosan készül a jöttömre, előkészíti a szükséges eszközöket, és segít az anyának abban, hogy felvegye a beavatkozáshoz megfelelő testhelyzetet. Kiderült számomra, hogy ilyen körülmények között a fájdalomcsillapítás sokkal hatékonyabb, és sokkal kevesebb a komplikáció.
Olyan, mintha a mérges, nehéz természetű bábák személyiség-átültetésen estek volna át!
Munkásságom túlnyomó részében a szülésznőkkel kialakult viszonyomat egy rajtam kívül eső problémának tekintettem, a hozzáállásukért és a viselkedésükért őket okoltam. Az újabb keletű tapasztalataim vezettek el ahhoz a felfedezéshez, hogy a probléma, és természetesen a megoldás is az én fejemben van. Az egyetlen személy, aki megváltozott, az én voltam, de ennek a következtében hatalmas változás jött létre abban, amit a világról tapasztaltam.
Néha magadat kell megváltoztatni, hogy megváltozzon a világ.
Fordította és szerkesztette Sződy Judit Dr. Robin Youngson cikke alapján.