Kint még sötét van, mégis teljesen éber vagyok.
A gyomromból induló szorító érzés a mellkasomig hatol. A feszültség egy új felelősséggel teli nap kezdetét jelzi. Tegnap nehéz napom volt, de ez semmiben nem különbözött az előző héttől vagy hónaptól. Ha belegondolok, az elmúlt húsz év nagy részét nehéz döntések, tévedések kockázata, morális dilemmák, szervezeti intézkedések, hivatalos panaszok, frusztrált kollegák, követelőző emberek és elesett betegek töltötték ki. Csupán ezek sorrendje változik.
Mostanában azonban belefáradtam, harag és elégedettség harcol egymással bennem. A zavaró érzéseket, gondolatokat el kell nyomni, hogy egy új napot kezdhessek. A napi rohanásban nem töprengek, de az ideges gondolatok ismét felszínre törnek, ha megállok.
Például mit tegyek egy menekült betegemmel? Haldoklik és kerekesszékében ülve kezét összekulcsolva könyörög, hogy segítsem újra találkozni feleségével és legalább egyik fiával. Tud gyorsabb lenni a méltányossági vízum elintézése, mint a májfunkció rohamos romlása? Egy menekült számára biztos nem – de megígérem, hogy megpróbálom. A szokásos lehetőségek hamar kimerülnek, de lelkiismeret-furdalásom miatt írok a miniszternek. Kimerítő egy olyan e-mail megírása, melyben jó arányban kell lennie a professzionalizmusnak és a könyörgésnek. Nem jön válasz, így azzal vigasztalom magam, hogy mindent megtettem és tovább kell lépnem.
Az osztályon egy kedves beteg kómában fekszik, váratlan, gyors lefolyású betegségét nem tudtuk uralni. Bemutatkozom a döbbent férjnek és a beteg mellé ülök. Tudom, hogy racionalizálni próbálom majd a helyzetet a betegséget okolva, nem az orvost. De hirtelen egy kérdés merül fel bennem gyerekhangon: „mama, mikor jössz haza?”. Hogy álljak neki hivatalosan magyarázkodni egy kislánynak?
Mielőtt azonban feldolgozhatnám ezt a szerencsétlen helyzetet, a nővér hív. Megfélemlítették, de a hierarchia miatt úgy érzi, hiába szólna a munkahelyén, így a barátai közt sírja el magát. A hangom nyugodt marad, de belül meghasonlok, kétségbe ejt az orvostudomány sebezhetősége.
Szeretek orvos lenni. Mindig is ezt akartam csinálni, hiszen nem csak az én életemet gazdagítja, hanem másokéra is hatással van. Tagadhatatlanul kiváltság, mely kényelmet is biztosít – és ez hálássá tesz. Mégis oly sokszor érzem magam érzelmileg üresnek, még el sem kezdődött a nap, már nincs mit adnom.
Nem vagyok egyedül: történetem vetekszik az általam ismert zaklatott intenzíves orvos, rohanó házi orvos, kialvatlan sebész, túlterhelt sürgősségi doktor és nővér helyzetével. Azon tűnődöm, meddig lehetséges betegeink összes egészségügyi nehézségeit és életük viszontagságait feldolgozni, kezelni úgy, hogy mindez ne hasson ránk? Képes a munka adta öröm, sikerélmény kompenzálni az elszemélytelenedés veszélyét?
„Miért nem lassítasz?” kérdezi egy barátom. „Szállj ki egy időre...”
És akkor csak engedjem el a gondjaimat? Adjam át a betegeimet valakinek? Mit mondjak a vezetőségnek? Ráadásul, hogy semmi sem javul a visszatérést követően, csupán még több munka vár az elmaradások miatt. Nincs olyan orvos, akinek lenne kapacitása átvenni plusz munkát egy stresszes kollegájától teljes megértéssel, együttérzéssel és a nélkül, hogy úgy ítélné meg, hogy a kollega túl érzékeny.
A depresszió, öngyilkosság szörnyű és szerencsére ritka jelenségek, azonban a stressz, kiégés tünetei sokszor előfordulnak és mélyebb probléma jelei lehetnek. Nemcsak a fiatal dolgozók problémája ez, melyet egy ausztrál gasztroenterológus főorvos közelmúltban történt öngyilkossága is bizonyít. A felesége szívszorító levélben írta le, férje hiába volt depressziós, folytatta munkáját, ellátta betegeit és későn járt haza. Sajnos, ez sokunkra igaz.
Ismert tény, hogy az orvosok sokszor meg vannak győződve arról, hogy az ő kiváltságos szerepükben nem lehet „sötét”, nyomasztó oldal. Tilos csüggedt, bizonytalankodó pillanatokat megélni, amikor jó dolgokat teszel, embereken segítesz, róluk gondoskodsz még hazafelé az úton is vagy akár álmodban. Márpedig van nehéz időszak és ez közvetlenül hat a gyógyításra is. Minél súlyosabb a kiégés, annál nagyobb az orvosi hiba kockázata.
Kérdezheted, mi olyan speciális az egészségügyi dolgozók esetében. Valóban sok munka stresszes, és a kiégés nemcsak a gyógyítás kapcsán fordul elő, de pont ez a hozzáállás vezetett a csendes szenvedés tömeges előfordulásához. Túl sokáig számított bűnnek azt állítani (még akár sugallni), hogy az emberi szenvedés napi megélése rendkívül fárasztó. Az emberek életéért felelősnek lenni megerőltető. Ha ez még az egyre gyakrabban előforduló panaszokkal, szóbeli bántalmazással és fizikai ártalommal társul, lélekölő lehet. És igen, szeretheted a munkád, hiheted, hogy ez a legjobb hivatás és ezért amatőrnek érzed magad, ha pihenésre vágysz.
Az orvoslás változó kultúrájában sok tennivaló van, de amiért mindenki tud tenni, az öngondosság. Ez azonban háttérbe szorul, ha egy beteg megjelenik, hisz a mi hivatásunk gondoskodni róla. Az orvosoknak és nővéreknek azonban rá kell jönniük, hogy az öngondoskodás és az önzetlenség létezhet egymás mellett. Saját érzelmi egészségünk megőrzése legalább olyan fontos, mint mások támogatása. Saját magunk védelme nélkül nem marad semmink, amit adhatnánk.
Érdekesnek tartom, hogy a rendkívül sikeres orvosok azt hiszik, hogy csak velük van probléma, pedig az igazság az, hogy legtöbbünk feszült és elcsigázott. Hogyan zártuk ki ennyire egymást? Egy klinikus sem tehetne úgy, mintha a betegekkel, családdal és személyes ügyekkel való törődés egyszerű dolog lenne – képzeld el, mennyire sokat adó, feltöltő munkahely lehetne, ha kiengedhetnénk a gőzt és megoszthatnánk egymással, miért olyan nehéz a dolgunk. Ha tudjuk, hogy közösek a gondjaink, idővel együtt gyógyulunk is.
A jó orvoslás teret hagy az elmélkedésre, feldolgozásra, tépelődésre és felépülésre. Ebben fontos szerepet játszik a kollegákkal való nyílt kommunikáció, egymás támogatása, és legalább annyira kritikus megérezni, mikor kell külső segítséget kérnünk. Ha egy emberöltőn keresztül gondoskodunk a betegeinkről, igenis magunkról is gondoskodnunk kell.
A The Guardian cikkéből fordította Pataki Vera