Idézetek Brené Brown: A tökéletlenség ajándéka c. könyvéből.
Bekukkantok a nővérszobába. Két nővér ül a kanapén, és pörgetik a telefonjukat. Talán a barátaik facebook bejegyzéseit olvassák. Kikapcsolódnak? Töltődnek? Azt hiszik, igen. De valójában „merül az akkumulátoruk”. Akkor töltődnének, ha felemelnék fejüket, egymás szemébe néznének, és beszélgetni kezdenének.
A kapcsolat ugyanis tölt, a kapcsolat gyógyít. Nem csak a kórteremben, hanem a nővérszobában is. A kapcsolat az az energia, ami két ember között jön létre akkor, amikor úgy érzik, hogy a másik látja, hallja és érzékeli őket; amikor képesek ítélkezés nélkül adni és kapni; és amikor erőt merítenek a köztük lévő viszonyból.
A kapcsolat kapcsolatot szül. Igazság szerint a kapcsolat belénk van kódolva biológiailag. A születésünktől kezdve szükségünk van kapcsolatokra, hogy fizikailag, érzelmileg, szellemileg és intellektuálisan fejlődjünk. Egy évtizede az az elképzelés, hogy az ember kapcsolatokra van „huzalozva”, még érzelgős, lila ködös, ezoterikus blablának tűnhetett. Ma azonban már tudjuk, hogy a kapcsolat szüksége nem csupán egy megérzés, hanem tudományos tény. Idegtudományos tény, hogy egészen pontosak legyünk. A kapcsolataink ugyanis hatással vannak az agyunk és a testünk hormonháztartására, az idegsejt-kapcsolatainkra, az immunrendszerünkre; az egészségünkre. Minél erősebben kapcsolódunk valakihez érzelmileg, annál nagyobb a pozitív gyógyító hatás.
Sokszor csak azt hisszük, hogy kapcsolódunk. A technológia (pl. a facebook) könnyen a kapcsolat illúziójába kergethet bennünket. Összekeverjük a kommunikációt a kapcsolódással. Azért, mert telefonon elérhetőek vagyunk, még nem jelenti azt, hogy úgy érezzük, hogy meghallgatnak bennünket. Sőt, több időt töltünk a facebookon lógással, mint a személyes találkozásokkal. Gondoljuk csak azokra a családokra, akik az étteremben ülnek egy asztal körül, ahol a szülők mobiltelefonálnak, a gyerekek pedig chat-elnek vagy videójátékot játszanak. Lehet, hogy a mobil fel van töltve, de az ember ebben „lemerül”. És nem is tudjuk, hogy mi a bajunk.
De nézzük, mit tehetünk! A kapcsolat egyik legnagyobb korlátja nem más, mint az „egyedül is meg tudom csinálni” gondolata. Valahogy összekeverjük a sikert azzal, hogy nincs szükségünk másokra. Sokan vagyunk, akik szívesen nyújtunk segítő kezet embertársainknak, a betegeknek, ugyanakkor vonakodunk kimutatni, ha nekünk kell támogatás. Mintha csak két táborra osztottuk volna a világot: azokra, „akik segítenek”, és azokra, „akiknek segítségre van szükségük”. Pedig az igazság az, hogy mindannyian beletartozunk mindkettőbe.
Mindaddig, amíg nem tudunk nyitott szívvel kapni, addig adni sem leszünk képesek nyitott szívvel. Amíg ítéleteink vannak a segítség elfogadásával kapcsolatban, addig tudat alatt a segítségnyújtásról is ítéleteket fogunk megfogalmazni. Fel kell vállalnunk, hogy megosztjuk a másikkal a saját történetünket – akár a nővérszobában, hogy átérezzük a másik fájdalmát, miközben meghallgatjuk őt, és eközben őszintén kapcsolatban maradunk egymással ebben a kapcsolatgyilkos világban.
Ha egészségügyi dolgozóként szeretnél „gyógyító kapcsolatokat” magad körül, akkor kezdd magaddal, és hívd a PAF HELP ingyenes segítővonalát: 06-80-080-292 (H-P reggel/este 8-11 között)