Idézetek Brené Brown: A tökéletlenség ajándéka c. könyvéből.
Az egészségügyben „ciki” azt mondani, hogy nem tudom, segítségre van szükségem, fáradt vagyok vagy szomorú. Ezt valahogy szégyellik kimondani egymás előtt az orvosok, ápolók. Mintha a gyógyítást, a gondoskodást, a segítést körbe lengené valami isteni varázserő, amiben nem LEHET hiba. Pedig ebbe bele lehet roppanni. Ha ezt a jelenséget keressük magunk körül, amit nevezhetünk „túlsegítésnek” is, akkor elég csak a kimerítő nap után este még főző és takarító édesanyákra vagy az idős, beteg szüleiket erőn felüli áldozatokkal gondoskodó rokonainkra gondolnunk.
Az a gyomortájékon szorító érzés, amit akkor érzünk, amikor egy családtagnak vagy kollégának be kellene vallanunk, hogy ez így nem megy tovább, nem bírom, teljesen kivagyok, nem tudom, mit csináljak másként, az a szégyen. A szégyen alapvetően nem más, mint egy rendkívül fájdalmas érzés vagy tapasztalat, ami azért alakul ki, mert elhisszük, hogy hibásak, selejtesek vagyunk, nem vagyunk elég jók másoknak. Attól félünk, hogy így nem vagyunk elég szerethetők, és ha ez kiderül, a közösség (partner, család, munkahely) már nem is fog elfogadni minket. A szégyen tehát a félelemről szól. Ha kiderül a többiek számára, hogy kik is vagyunk, milyenek is vagyunk, mennyit küzdünk, miben hiszünk vagy éppen a fordítottja, hogy milyen csodálatosak vagyunk, amikor kiterjesztjük a szárnyunkat, és a magasba emelkedünk (igen, néha éppolyan nehezünkre esik elfogadni az erősségeinket, mint a hibáinkat).
Mielőtt tovább megyünk, tisztázzunk egy fontos különbséget a szégyen és a bűntudat között! Bűntudatot akkor érzek, ha rosszat tettem; szégyent akkor érzek, ha valamivel kapcsolatban az ugrik be, hogy „rossz vagyok”. A bűntudat tehát azzal kapcsolatos, amit teszünk, a szégyen pedig azzal, akik vagyunk. Bűntudatot akkor érzünk, ha a tetteink nem felelnek meg az arról alkotott képnek, hogy kik szeretnénk lenni. Például egy alapos és precíz ember vagyok, de az előbb eltörtem egy edényt a munkahelyen. Ha beismerjük, hogy rosszat tettünk, elnézést kérünk, esetleg megpróbáljuk jóvá tenni, és legközelebb még jobban odafigyelni, akkor a bűntudat motivál minket (eszünkbe sem jut, hogy e baleset miatt alkalmatlanok lennénk az adott feladatra). A bűntudat kellemetlen érzés, de hasznos. Épp olyan erős, akár a szégyen, ugyanakkor a hatása pozitív, építő. Sőt, a szégyen érzése (milyen béna vagyok és alkalmatlan) épp azt a részünket sorvasztja el, amelyik hisz abban, hogy képesek vagyunk változni, tanulni és megjavulni. (Ezt a belső dialógust sokan a gyerekkorunkból hozzuk, amikor a szüleink a kanapé összecsokizásakor ránk förmedtek, hogy „te milyen béna vagy!”)
A szégyent gyakran „az érzelmek mesterének” is nevezik. Hiszen bénítóan hathat ránk, ha egy fél mondatunkra a beszélgetőtársunk meglepődve felhúzza a szemöldökét, és mi félelemmel telve, hogy rosszat mondtunk, és a másik szemében hülyének vagy értéktelennek tűnhetünk, a következő mondatot már lenyeljük, és hallgatásba burkolódzunk. A szégyent a „lélek mocsaraként” is emlegetik. Ha csak állunk a partján, és azon szörnyülködünk (magunkban), hogy mi történhet, ha őszintén beszélünk magunkról, a félelmeinkről, az sokkal fájdalmasabb, mint megragadni egy bizalmas barát vagy segítő kezét, és átgázolni a mocsáron. Sokkal nehezebb folyton azon erőlködni, hogy megálljunk a lábunkon az állandóan mozgó, imbolygó talajon, mint elindulni a túlsó partra, ahol az önbecsülés és nyugalom vár ránk.
Nézzük, mi segíthet, hogy „átkeljünk a mocsáron”:
-
A szégyen mindannyiunkat érint. Nem vagy egyedül. Ez az egyik legősibb érzés. Egyedül azok nem éreznek szégyent, akik empátiára és emberi kapcsolatok kialakítására sem képesek (vagyis szociopaták).
-
Mindannyian félünk a szégyenről beszélni.
-
Minél kevesebbet beszélünk a szégyenről, annál jobban átveszi az irányítást az életünk felett.
A szégyen kialakulásához három dolog kell: titkolózás, némaság és ítélkezés.
Ezek után szinte pofon egyszerűnek tűnik a szégyen ellenszere:
-
Mondd ki, hogy mit szégyellsz – először magadnak.
-
Fogadd el, hogy ez van benned.
-
Beszélj róla valakivel, aki megértően hallgat meg (egy igaz barát vagy egy profi segítő)
Ennyi. Nem könnyű. Ha egészségügyben dolgozóként szeretnéd elmondani valakinek, amit lehet, hogy még sose mondtál el senkinek, akkor hívj minket a PAF HELP anonim ingyenes segítővonalán: 0680-080-292